Dolgos, szorgalmas nép is a magyar. Megérdemli, hogy keresetéből jól éljen. Kényeztesse magát, a sok munka után. Csodás paloták épülnek még csodásabb áruválasztékkal. Szerte a világ minden terméke csillog, zenél, hívogat. 

„Vegyél, egyél, csak a tiéd akarok lenni!”- kiáltják harsányan az ember arcába.

„Ne várj holnapig! Tedd meg most! Nem baj, ha csóró vagy, majd adunk kölcsön!” – sugallja minden reklám.

„Nyáron eredj síelni a déli féltekére! Télen fedezd fel Afrikát! Karácsonykor kóstold meg az igazi görögdinnyét! Csak most! Hisz egyszer élünk! Ragadd meg, dőzsölj! Szerezz!”- dől a csapból is.

A trópusi gyümölcsök lélegzetelállító kavalkádja mellett szerényen húzódnak meg a szülőhazánk édes almái, aszalt gyümölcsei, különösen finom lekvárjai.

Mögöttük állnak a hallgatag árnyak. Az árnyaknak arca van. 

Barázdált arcvonású, nyílt tekintetű, szomorú magyar arca. 

E tekintet figyel, de a száj nem szólít meg. A fényűző felszín hamis csillogásában, oly kevesen veszik észre őket.

Nem szól rád, ha januárban dinnyével a kosaradban távozol. Csak a szíveden keresztül üzen, ha meghallod. Tudatja veled, mennyi fáradságba, izzadságába került, mennyit óvta széltől, jégtől, fagytól a Föld gyümölcseit, mire ide eléd érkezett, a kínálóba.

Az árny, tudatja veled, amit valaha Te is tudtál, csak elfeledted. 

Több az étel, mint a zsírok, szénhidrátok, fehérjék halmaza. 

Étel-élet. Az Örök Életből adott Élet. 

A teremtő napfény, esők, a magyar rónák tápláló talaja. 

Hozzájuk a gondozók, az őrzők. 

Még sokan tudják, hogy csak gondozóként élünk e földön. Szerény bevétellel is megelégednek munkájukért. Mert boldogok, hogy meghajolhatnak egy olyan erő előtt, akitől virágba szökken a tavasz, akitől tengerként hullámzik a búzamező. Ezt az örömöt, az őrzők belecsepegtetik minden egyes magba, illatos, ropogós kenyerünkbe, édes gyümölcseinkbe.

Ezt a többletet kínálják neked - ingyen. 

Az ő árnyaik, vágyaik állnak ott néma csendben. Mögöttük ott sorakoznak családjaik. A szerény porták, az eladósodott lakóházak. A fillérekért elkótyavetyélt hízók. A munka nélkül maradó kézmívesek, a bezáró kultúrházak. 

Mögöttük hosszú sorokban várakoznak szépapáik. Kik hittek a jövőben. Erdőket ültettek. Őrizték a természetet, mert tudták, hogy ez az egyedüli bankbetét, mely az utódok túléléséhez mindig, minden korban beváltható.

Hitték azt, hogy az összetartás átsegíti a nemzetet minden nehézségen. 

Hitték, hogy – az élet örök rendje szerint- mindennek megvan a jól kiszabott ideje. 

Hitték, hogy az éves várakozás izgalma megédesíti az első szamócát, hogy a májusi akác illata megrészegíti az ember lelkét, hogy a felnőtt leány, s legény csókja a legízesebb.

Hitték, hogy gondos nagyszülőként bontatlan óbort hagyhatnak az unokákra, kik majd ismét fáradoznak az utódokért.

Ott várnak némán, minden búzaszemben, minden magyar paprikában, borban, vajban, s ebben mind az ő imádságuk van. 

Egyszer majd Te is megérzed tekintetüket, sóhajuk a Te sóhajoddá válik. Akkor, ha erődet nem pénzben méred, hanem az együvé tartozásban leled meg újra.

Akkor lehet, hogy a Magyar Nemzet hatalmas őrangyala betakar óvó szárnyaival.

A választás minden percben a Tiéd. 

Borsi István (Író, költő.). 2008. 01. 25.