Bevett, és nem igazán tiszteletre méltó emberi szokás, hogy akkor húzzuk le a másikról a legtöbb bőrt, amikor a legnagyobb bajban van. Lásd példaként a gyógyszerek árát, és annak – valódi – előállítási költségeit. Tagadhatatlanul vámszedői lettünk a betegségtől és haláltól való félelemnek.

A betegellátásban a prioritását a betegségek súlyossága, az ésszerűség, és ne a tőke határozza meg. Az orvosok magánpraxisa miért ne lehetne az állam „magánpraxisa”, ha az állam tisztességesen megfizeti azt, és biztosítja még a képzést is hozzá. Valójában ez azt jelenti, hogy nem lenne szükség magánpraxisra, és nem lennének túlhajszolva az egészségügyi dolgozók.

Az is érdekes dolog mai világunkban, hogy a tőke, és az iskolai osztályzások határozzák meg az emberi képességeket, és döntik el ki mire jó. Ha van pénzed, elvégezheted az orvosit, ha nincs nem. Figyelmen kívül hagyva ezzel, hogy mennyi jó orvos lehetne, akik szeretik is munkájukat, és nem hatalomért és a pénzért végeznék vállalt feladatukat. És ez mindegyik területre igaz, nem csak az orvosira. Ha már kötelez valamire az állam, azt térítse is meg! A szabadság érzetéhez tartozik ez is.