Köszönetnyilvánítás

Azt ígértem, hogy igyekszem Veletek mindent megosztani, ami itt történik, legyen az öröm, vagy bánat. 

Többen kérdeztétek, honnan veszem ehhez az egészhez az erőt, hogy tudok így bízni még az emberekben. Elárulok egy titkot Nektek. Van úgy, hogy esténként, csak fekszem az ágyon, végig gondolva mindazt, amit idáig tettem, és azt, amit – mint következmény – létrehoztam. Ilyenkor csak mereven bámulok magam elé, mellkasomban nagy fájdalmat érzek, mint ha szívem szakadna meg éppen. Érzem, ahogy a könnycseppem lesiklik arcomon, és közben azt kívánom, hogy az a szorító érzés „vigyen haza”. Ezt kívánom, miközben teljesen tisztában vagyok, azzal, hogy „otthon vagyok”, bárhol, és bármilyen formában létezem is éppen. Hogy miért? Mert elfáradtam. (De mit szépítem itt a dolgokat? Amim volt, már oda adtam az embereknek, még a családomat is. Mindaz, ami még van, de kézzel foghatatlan, úgy érzem, nem vagyok képes átadni. Nem! Rosszul mondom! Nem én nem vagyok képes átadni, még Ők nem képesek megérteni, mi is az, amit kínálok.) Aztán felkel a nap, és jönnek emberek, kik erőt adnak. Erőt adnak, olyan egyszerű dolgokkal, amit ha elmondanék, talán nem is hinnétek. 

Például a Pincér az étterembe – ahova késő délután tértem be, mert elfelejtettem kajálni – hosszabb, feltűnő méregetés után odajön, és megszólít, hogy én vagyok e az Erős Győző? Felhúzott szemöldökkel, csodálkozva mondom, hogy igen. Persze, hogy csodálkozom, hiszen több mint 200 km-re vagyok otthonomtól. Megkér, hogy had szorítsa meg a kezemet, amit én át is adok értetlen tekintettel, és csak bámulva hallgatom „dicshimnuszát” rólam, miközben kezem kezei közé szorítva tartja. Na nem, mint ha nekem bármi is kellemetlen lenne, de hogy magyarázzam el Neki, hogy Ő abban a pillanatban a többszörösét adta nekem, mint amit én éreztem, hogy bárkinek is adok. ERŐT. 

Vagy a szülés előtt álló kismama, akit nem vet fel a pénz, de havonta érkezik 2000 Ft. Tőle számlámra, mögötte a gondolat: „Ne haragudj, hogy én csak ennyivel tudok segíteni…”

A mozdonyvezető, ki plakátot készít, és amerre jár, kiteszi.

A Hölgy, aki elmondja mosolyogva, milyen sokat imádkozik értem, hogy sikerüljön ez az egész.

A gazdag, okos, és csinos Hölgy, aki a kezembe nyom százezer forintot, mondván, Ő tudja honnan jutott odáig, ameddig eljutott anyagilag, és mindig is kereste a módját, hogy hálát adjon Istennek azért, amije lett. Mint ha csak bűntudata lenne, mert másnak nincs, és látom, ahogy igyekszik megosztani másokkal azt, amilye van.

És még sorolhatnám azokat a kis történeteket, amik megesnek velem, és mindig a megfelelő pillanatban. Bár Ők tutira tudják, hogy nem tartozom köszönettel, én mégis köszönetet mondok itt most Nekik! 

KÖSZÖNÖM!