Anyák ölik gyermekeiket

Súlyos mondat, mi? Pedig még csak nem is én mondtam! Ferencsik Pista bácsi fogalmazott így. Nem is! Azt mondta: Anyák ölik meg gyermekeiket, és szeretteiket azzal, amivel etetik őket…” 

Lehet hőbörögni, de az öregnek igaza volt! Szókimondásában talán még rajtam is túltett. Nem szépítette a dolgokat. Közvetlensége, és kívánni valót maga után hagyó modora (inkább: rendhagyó stílusa) – már ami a társadalmi normákat illeti – igen meglepő tudott lenni. Sokszor hívtam Őt le Kaposvárra rendezvényekre mint vendéget, hogy előadásokat tartson a betegség és táplálkozás kapcsolatáról. 

Egy alkalommal a volt munkahelyemre szerveztem egy íriszdiagnosztikai szűrővizsgálatot a Volán orvosi rendelőjébe. Jöttek is szép számmal az irodisták, megfelelő szkepticizmussal. Mi az, hogy valaki belenéz a szemükbe és megmondja mi a betegsége? Ez nevetséges – gondolták, de a kíváncsiság hozta Őket. Hát, volt meglepetésben részük bőven! Aki tudta, hogy mi a baja, mert diagnosztizálták már neki, annak lesett az álla, hogy az öreg a szeméből megmondta 1 perc alatt. Akinek betegsége még nem volt feltárva, de az Öreg látta, a szeméből, hogy alakul ki, és szóvá tette, az megmosolyogta az Öreget. Hadd mondjak itt el valamit Nektek! Az Öreg által felállított diagnózisok, mint beváltak, kivétel nélkül! Így vallott a doktornő nekem, mikor jó pár évre rá megint leültünk beszélgetni egymással: „Tudod Győző, a Pista bácsi semmit nem tévedett. Én felírtam mindenkinek a diagnózisát, és bizony mindegyik abba a betegségbe került, amire Pista bácsi figyelmeztette őt. Sokan már meg is haltak…”

Volt olyan is, aki nekem nevetett a szemembe, hogy mit mondott neki az Öreg. Nevetett, mert akkor még csak sejtburjánzás indult meg, amiből az Öreg látta, mi lesz később. De mivel fájdalom még nem volt, így betegség tudat sem. Ez a kollegám – rá kb. 5 évre – le lett százalékolva a gyomrával. Nem volt alkalmas már buszt vezetni. Esténként az volt a munkája, hogy a végzett buszvezetőket hazavitte, hajnalban meg ment értük egy kisbusszal. Egyik éjjel engem tett ki utoljára a kisbuszból. Mikor elköszöntem tőle, és be akartam csapni az kocsi ajtaját odaszólt: „Győző! Már régóta szerettem volna elnézést kérni tőled, amiért akkor kinevettelek, és lejárattam, azt az Öreget. Tudod, pontosan az a bajom, amit akkor Ő mondott. Nagyon szégyellem magam, hogy gúnyt űztem belőletek… Kérlek, bocsásd meg!” 
Valójában nem volt míg megbocsátanom, mert nem volt bennem harag. 

Valóban igaz, hogy sokszor voltam gúny tárgya kollegáim közt, azért, amivel foglalkozom, és még azt sem mondhatom, hogy akkor nem fájt, hogy nem hisznek nekem. De aztán egyszer megint megszólalt az ismerős hang bennem – mikor épp el voltam keseredve – és azt mondta: „Ma gúnyt űznek belőled, holnap a segítségedet kérik majd.” Képzeljétek, igaza volt! De térjünk vissza az Öreghez, és az ominózus naphoz, amikor íriszvizsgálattal tárta fel a jelentkezőknek betegségüket, vagy azt, mi vár rájuk. 

Valahogy így beszélt az Öreg:

Leült elé egy elég magas beosztású dekoratív, idősebb hölgy mosolyogva. Ebben a mosolyban benne volt a szkepticizmusa is. Egészen addig, míg az Öreg rövid vizsgálódás után meg nem szólalt: „Látom lányom, izzad a lábad! – Az arcán a kifejezés megváltozott, átalakult döbbenetté – Büdös is! – fejezi be az Öreg a mondatot. Abban a pillanatban a döbbenettel teli arc vörösre váltott, mert gazdája úgy érezte, szégyellni való dolog, és a fültanúk jelenléte sem tompította ezt az érzést. Kissé hátradőlve kezdett mentegetőzni: „De én mindent megtettem…” – és elkezdte sorolni, mennyi kenőcsöt kipróbált már, meg zoknit, meg mit tudom én. Az Öreg – nem hazudtolva meg Önmagát és stílusát – a következőket mondta Neki: „A kutya faszát édes lányom! Majd ha nem eszel…” – és felsorolta az illető kedvenc kajáit, melyben a tejtermékek előkelő helyet foglaltak. Aztán hozzá tette: „…mert az rohad benned, és válik olyan büdössé, hogy még Te sem tudod elviselni!” Homlokomat tenyerembe temetve csóváltam fejemet, miközben a magabiztos hölgyből minden felsőbbrendűség elillant, és úgy érezte, menten elsüllyed szégyenében. …És akkor még én is! 

Jött a következő „kuncsaft”. A hölgyike beleül a székbe, Pista bácsi belenéz nagyítójával, majd így szól: „Na végre alaki, aki evett ma egy kis gyümölcsöt!” A hölgy hátradőlve el kezd tiltakozni, hogy Ő nem evett gyümölcsöt. „Ne mond nekem édes lányom, látom!” – mondja az Öreg, mire a hölgy a fejére csap, és így szól: „Igaza van, ma reggel, a kolleganőm hozott egy kis ropogós cseresznyét azt ettem!” 

Nos, igen! Ez volt Pista bácsi! Nagyon szerettem az Öreget! Sok embernek adta vissza az életét, már aki képes volt megcsinálni a kúráit, és az étrendje szerint étkezni. A mai napig egyik legnagyobbnak tartom az Öreget, akinek az orvostudomány 3 halálos betegséget diagnosztizált minimum, de még évtizedekig tanította az íriszdiagnosztikát – melyben kétség kívül az egyik legnagyobb volt – és a betegség˗táplálkozás kapcsolatát a Mazdaznan tudományán keresztül. A betegség és táplálkozás kapcsolata ismert tudomány számára, de mára már száműzték minden honnan szinte. 

Ez a Pista bácsi fogalmazott úgy, hogy: „Anyák, gyermekeik gyilkosai, anélkül, hogy tudnának róla.” Hogy mivel? Adalék anyagokkal, színezékekkel, denaturált-.... SZAR ÉLELMISZEREKKEL.

Nézzétek! Ne sértődjetek meg! Ugye azt mondja a törvény: „A törvény nem tudása nem mentesít!” Ez igaz a természeti törvényekre is! Én azt tartom elszomorítónak, hogy ezeket a dolgokat, eltitkolják előttetek készakarva. Egy magamfajta nem, vagy csak nehezen tud „elétek” kerülni, hogy segítségetekre legyen.

Mindig van kiút! Soha nem mások lerombolására kell energiát fordítani, hanem egy új célra. 

Akit érdekel, jöjjön el a Közösség főzőtanfolyamára, és előadására! Klikk ide!

Barátsággal: a "bolond"

2015.06.14.